A kisfiam egyszer megkérdezte tőlem, hogy mi a munkám. Nagyon érdekli, hogy „milyen bácsik és milyen nénik vannak”. Azt válaszoltam – önmagamat is tesztelve –, hogy író vagyok.
Elképesztő, a 2 és 3/4 éves gyerekem előtt alig bírtam kimondani, olyan zavarba jöttem.
Tőle kaptam eddig életem legjobb biztatását. Valami meseillusztrációra asszociálhatott, vagy nem tudom, de ezt felelte:
– A malac is ír. Fogja a kezében a könyvet.
Elnevettem magam. Egy különös, jóleső megkönnyebbülés öntött el.
Ja, ha a malac is ír, akkor minek rágódom ezen???
Mikor mondhatja ki magára az ember hangosan azt, amit akár egész életében hivatásának, identitásának érzett?
Például akkor, ott, a fürdőszobában, amikor lesegítettem a kisfiamat a mosógép tetején lévő pelenkázóról.
Amikor már biztosan tudhattam, mert felvilágosított, hogy “még a malac is”.
