Tanulás – kényszer vagy lehetőség? (2. rész) Lehetőségek és irányváltás

Ha a válaszunk a “Ki vagy te?” kérdésre egy (vagy tipikusan sok) szerep, bármelyik pillanatban átélhetjük azt, hogy elveszítjük azt a referenciapontot, amihez képest definiáltuk magunkat ahelyett, hogy ténylegesen önmagunkat határoztuk volna meg. Családi állapotunk megváltozhat, gyermekeink felnőnek, elbocsáthatnak/áthelyezhetnek bennünket, sőt akár elbocsáthatják a főnökünket is, vagy bedőlhet a cég, amelynek dolgoztunk. Ha megcsömörlünk a területtől, amiben dolgozunk, és közben nem mérjük fel, hogy ez várható, és nem építünk közben valamit, ami felé irányt válthatunk, akkor előfordulhat, hogy egy betegség vet neki véget, mert nem tudjuk vállalni a felelősséget azért, hogy fel szeretnénk mondani egy munkahelyen, ugyanakkor képtelenek vagyunk tovább ott maradni. Természetesen nagyon nehéz munka mellett képződni is egy teljesen más területen, és van, hogy „akkor nyílik ki a következő ajtó, ha becsuktuk teljesen az előzőt”, mégis sokat segít, ha akár csak hangolódunk egy lehetséges váltásra.
Mert lehet, hogy a váltás mégsem olyan hatalmas falat. Lehet, hogy van egy olyan dolog, amit már most tudunk csinálni, és piacképes, és akár holnaptól, vagy egy kis rákészüléssel pénzre váltható. Például nagyon jól sütünk, él bennünk egy sikerkönyv (vagy akár a számítógépünkön várja, hogy történjék vele valami, ami méltó hozzá), vagy bár a szakmánkban nem szívesen dolgoznánk már, de valamely részterületén, de más keretek között szívesen. Ráérezhetünk, hogy nagyon jók vagyunk egy területen hobbinkból vagy munkánkból adódóan, és szívesen tanítanánk akár online kurzusok keretében. Vagy nagyon jó a szervező-, vagy előadókészségünk, és tulajdonképpen ezeket nagyjából minden területen jól lehet hasznosítani. Vagy ha végiggondoljuk, hogy gyerekként mivel foglalkoztunk szívesen, ráébredhetünk, hogy mi akkor tudtuk, hogy milyen munkát választanánk, de aztán elvitt bennünket az agyunk egy irányba (vagy engedtünk mások akaratának), de a szívünk tudja, hová húz, mert még tud bizseregni, pedig már rég nem gondoltuk, hogy képes ilyesmire.
Kik vagyunk? És mi az, amit a jelenlegi munkakörünkben adunk magukból?
Azt, hogy emberek vagyunk, annak legnemesebb értelmében.
Mit jelent egy munkakörben dolgozni? Szakszerűen tudunk megnyomni egy bizonyos gombot, de ha megváltozik a konstrukció, már a bekapcsoló gombot se találjuk? Aligha. Ennél sokkal komplexebb, amit csinálunk. Ha egy ember kompetens, meg fogja találni a megfelelő gombokat egy következő masinán is. Vagy ha nem, képes kérdezni, segítséget kérni, tanulni. A tanulni tudás, a nyitottság, a rugalmasság, az átfogó, de megújulni kész világkép, a kreatív problémamegoldás, és a szociális készségek nagyon fontosak. Minden olyan kompetencia, ami gyakorlatilag bármely területen megállja a helyét.
De a legeslegfontosabb az önértékelés. A reális önismeret, amelynek a kiinduló alapja az, hogy szeretjük, tiszteljük és értékeljük önmagunkat. És ebből a kiindulási alapból tekintünk önmagunkra – és látunk sok-sok dolgot, amiben igazán jók vagyunk, és persze olyat is, amiben kevésbé. De ez utóbbiakból is sok olyan van, amire tulajdonképpen nincs is szükségünk, mert ha a hátránykompenzációra szánnánk az életünket, nem maradna idő az erősségeink kihasználására, elég egyszerűen tudni róla, és segítséget kérni olyantól, akinek éppen az az erőssége. Vagy ha tényleg szeretnénk fejlődni egyes hiányterületeinken, mert érezzük, hogy azzal dolgunk volna, itt a lehetőség hamar túllenni rajta, sokszor évtizedekig képesek vagyunk szégyenkezni egy hiányterület felett – ahelyett, hogy egyszer rászánnánk az időt. Lehet, hogy olyan kincsesbánya nyílik meg, amiről nem is álmodnánk.
És végül, talán a legeslegfontosabbnál is fontosabb, a lelkesedés. Amikor a teljes lelkünkkel fordulunk valami felé, úgy szívja fel az információkat az agyunk, akár a szivacs. Lehet, hogy reálisan nézve hiányosságunk van valamelyik területen, de ha igazán szeretjük azt a dolgot, és “hívást” érzünk rá, sokkal többre vagyunk képesek, mint ami elképzelhetőnek tűnik.
A belülről motivált önfejlesztő ember ideája tehát egy gazdasági elvárás, ami teherrel jár, sokan talán csupán a nehézségei felől érzékelik. A gazdaság elvárhatja az “önfejlesztő ember” ideáját, de ha elvárás, az külső motiváció (vagyis inkább jutalom-büntetés alapú kényszer – megtarthatom a munkám/fizetésemelést kapok vagy kirúgnak, ennyiben áll a választás lehetősége).
De ha sikerül lehetőségként tekinteni a változások szülte fejlődésre, egy teljesen más élet nyílik meg előttünk. Elkezdünk kíváncsiak lenni a világra. Elkezdhetünk örülni, hogy egyre tágabb és tágabb lesz számunkra a világ. Elkezdjük megválasztani a szabadidős tevékenységeinket, és olyanokat választunk, amelyek építenek bennünket, és más alapokon nyugvó kapcsolataink alakulnak ki. Új lehetőségek találnak meg bennünket, sőt, mi magunk is képessé válunk arra, hogy lehetőséget teremtsünk önmagunknak, mihelyt ráéreztünk, hogy mi érdekel, mi hív bennünket. Az is lehet, hogy találunk a speciális képzettségi-jártassági összetételünknek megfelelő új állást, de az is lehet, hogy eszünkbe jut egy remek vállalkozási ötlet. Vagy a meglévő területen, a munkánkban találjuk meg végre, hosszú idő után az örömet és megnyugvást. Rájöhetünk, hogy a vele kapcsolatban érzett frusztrációnk tulajdonképpen honnan ered, és ezt feloldva rájövünk, hogy nem is szeretnénk igazából váltani. Viszont ráébredünk, hogy többet kellene pihenni, vagy hogy át kellene beszélni a munkatársainkkal, hogy hogy működünk jól, mire figyeljenek, és mi mire tudunk odafigyelni. Több időt szánunk majd a hobbira, párkapcsolatunkra, és így a munka is hatékonyabb lesz. Megtaláljuk az örömet a munkánkban, mert most először mi döntünk úgy, hogy tovább csináljuk, egész eddig pedig esetleg az zavart bennünket, hogy valaki tanácsára, vagy akár utasítására választottunk irányt. Számtalan variáció létezik, nem csak a teljes “kuka minden eddigi” forgatókönyv. (És igazából kukába soha semmi nem kerül kidobásra, mert a legnagyobb vargabetűk hozhatják a legnagyobb tanulási utat, és olyan kompetenciákat, tapasztalatokat tudunk átvinni egy teljesen más területre, amit még előttünk senki.)
A kiégés sokszor nem is abból ered igazán, hogy nem érdekel a munkaterületünk egésze. Sok-sok összetevő okozhatja. És ha megtanuljuk tisztelni és szeretni magunkat, akkor képessé válunk tisztán látni, hogy mik a valódi problémáink. És lehet, hogy sokkal egyszerűbb a megoldás, mint hinnénk. Azt hisszük, teljesen ki kell lépnünk a szakmánkból, ehelyett kiderül, hogy elég mondjuk egy döntés, hogy mostantól többet randizunk a párunkkal. Az életterületek keresztbe-kasul hatnak egymásra.
És innen csak egy apró lépés a spiritualitás. Mélyen hiszek abban, hogy senki nem véletlenül születik olyan érdeklődési területekkel, adottságokkal, motivációkkal, és ezek eredményeként, a belefektetett energia függvényében kompetenciákkal. Ki kell használunk a bennünk lévő “koktélt”, mert soha senki nem fog ugyanezekkel az adottságokkal születni utánunk, ugyanilyen összetételben.
“Légy a saját mestered, találd meg a saját utadat és merj járni rajta.” Ez a belülről motivált önfejlesztő ember ideája. Aki minden változásra, életünkbe került fordulatra mint az élet iskolájára tekint. És szeret tanulni. Még ha előfordulnak is nehézségek, mégha jönnek is olyan idők, amikor sírni volna kedvünk, végül mégis sikerül mindenből a lehető legtöbbet kivenni, és a lehető legtöbbet adni önmagunknak és a világnak önmagunkból. Néha rövidtávon nehezebb útnak tűnik vállalni a felelősséget a saját életünkért, és nem mutogatni másokra, hogy ők a hibásak – a szüleink, a társadalom, vagy maga az Isten -, de hosszú távon igazán felszabadító. Mert bár lehet, hogy sok nehézség ért bennünket az életben, de az egyetlen mód, hogy ne nehezítsük tovább az életünket, az éppen ez. A nehézségek feloldási módjának tudatos keresése és a saját életünkért érzett felelősség. És érezni fogjuk, hogy valahogy kirajzolódik előttünk az út, ha azt tisztáztuk magunkban, hogy mi is az igazi célunk. Az igazi célunk – hogy milyen életre vágyunk. A boldogság, szeretet, kiteljesedés életérzésére – a külső körülmények ezek nélkül nem adják meg azt, amire igazán vágyunk.
És így sok, nagyon sok további könny megspórolható. Különösen az, amit az életünk végén, az utolsó percekben érzünk majd. Azt fogjuk érezni, hogy igazán éltünk.